Parázs vita lángolt fel arról, hogy a kabinet képlékeny nyugdíjtervei tükrében melyik választás a célravezető: a visszalépés az állami nyugdíjrendszer védőszárnyai alá, vagy  a tulajdonunkat képező nyugdíjvagyonhoz való ragaszkodás. Vannak érvek az előbbi és az utóbbi mellett is, de a megszólalók többsége inkább az utóbbiak táborába tartozik. Egyelőre tehát többen gondolják úgy, hogy több nyugdíjuk lesz, ha maradnak a magánnyugdíjpénztárnál.

A döntést nehezíti, hogy hiányoznak a megfelelő információk: mit óhajt tenni az állam a közösbe átvitt megtakarításokkal, hogyan garantálja, hogy a fiatal visszalépők valóban jobban járnak 30 év múlva ahhoz képest, hogyha tovább kamatoztatnák megtakarításukat a magánnyugdíjpénztáraknál vezetett számláikon, továbbra is örökölhetővé teszi-e az állam a megtakarításokat, stb. A közgazdaságtan ugyan a döntés tudománya, ennyire hiányos információk mellett azonban szinte lehetetlen használható következtetésre jutni. Annyit azonban lehet mondani, hogy a visszalépés kockázatosabb, mint a maradás, miközben a lépés várható hozama nem különbözik jelentősen. Tehát: az egyszerű pénzügyi hüvelykujj-szabály szerint a jelenlegi információk alapján nem érdemes visszalépni.

Érdemes azonban azt is megnézni, hogy a világ boldogabbik (?) felén mit gondolnak a „zemberek” általános döntéshozatali képessége, azaz pénzügyi műveltségük és a nyugdíjcélú megtakarításhoz való hozzáállásuk viszonyáról. Gustman, Steinmeier és Tabatabai most megjelent cikkükben azt vizsgálják, hogy a pénzügyi műveltség nagyobb nyugdíjcélú megtakarításhoz vezet-e, vagy sem. Azaz, többet takarítanának-e meg az emberek, ha pénzügyileg műveltebbek volnának és jobban átlátnák a nyugdíjrendszer összefüggéseit?

Válaszuk egy némileg meglepő nem. Szerintük az amerikai adatok azt sugallják, hogy a százalék, hányados, feltőkésítés, stb. fogalmainak mélyebb ismerete nem vezet nagyobb nyugdíj megtakarításhoz. Ehelyett arról van szó, hogy azok, akik tudják, hogy az átlagosnál magasabb nyugdíjat kapnak majd, jobban tájékozódnak a nyugdíjrendszer pénzügyi összefüggéseiről. A nagyobb nyugdíjvagyonnal rendelkezők inkább tisztában vannak a nyugdíjpénztár befektetési politikájával, a korhatárokkal, a nyugdíj várható értékével. Az embereknek tehát nem lesz attól több nyugdíjuk, mert jobban értik a pénzügyi összefüggéseket, a nagyobb nyugdíjvagyon felett rendelkező munkavállalók azonban valóban jobban átlátják a rendszer működését és többet is takarítanak meg nyugdíjas éveikre.

De ha a pénzügyi műveltség és a nyugdíj megtakarítások nagysága között nincs egyenes összefüggés (Magyarországon sem), akkor arra se lehet joggal számítani, hogy egy ilyen visszalépés vs. maradás típusú döntés jobb meghozatalát elő lehet segíteni azzal, hogy teljes körűen tájékoztatják az állampolgárokat a tervezett állami rendszer működéséről, mert az összefüggések ismerete önmagában nem garantálja a jó döntést. Ezek szerint az állampolgárok tájékozottsága se nem oszt, se nem szoroz abban a kérdésben, hogy visszalépnek-e a felosztó-kirovóba, vagy maradnak a magánnyugdíjpénztárban.

Két eset lehetséges tehát. Vagy az, hogy a dolog valahol máshol dől el, pl. az emberek megpróbálják majd valaki másnak elhinni, hogy miért érdemes visszalépni vagy maradni. Ez a más lehet egy politikus, egy gazdasági szakember, egy szomszéd, egy bébiszitter vagy egy takarítónő. A másik lehetőség, hogy a döntés teljesen esetleges lesz. Bizonytalan vagyok abban, hogy melyik a vonzóbb alternatíva.

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia döntése alapján idén három közgazdász megosztva kapta az Alfred Nobel emlékére alapított Svéd Jegybank Közgazdaságtudományi Díjat és a vele járó, fejenként 3,33 millió svéd koronát (kb. 100 millió forint). A közgazdászok közül kettő amerikai (Diamond és Mortensen), a harmadik (Pissarides) pedig brit-ciprusi állampolgár. Ami összeköti őket, az a – neveik kezdőbetűiből összerakott – DMP-modell család, amelynek alkalmazási területei a munkapiactól kezdve a lakáspiacon keresztül a „házassági piacig” terjednek.

A magyarul általában keresési (párosítási) elméletnek hívott modell család a vegytiszta tankönyvi modellektől eltérően tökéletlen, ún. súrlódásokkal teli piacokban gondolkodik, ahol az egyensúly is másképpen alakul ki, mint a tökéletes piacokon. Ezeken a piacokon nem rengeteg sok arctalan homogén zombi lép egymással tranzakcióba, hanem heterogén, különböző preferenciákkal rendelkező jogi vagy természetes személy köt egymással decentralizált módon közép- vagy hosszú távra és személyre szóló egyedi szerződést. Egy ilyen szerződés megkötését jól elő kell készíteni, s így időbe kerül az eladók és a vevők egymásra találása. Tipikus példája ennek a munkapiac, ahol egy cégnél meghirdetett adott állásra nem lehet „akárkit”, egy havi munkaórát felvenni, hanem éppen azt kell alkalmazni, aki azt a munkát a legjobban képes elvégezni. Ezt a személyt azonban meg kell találni, ami időbe telik. S ugyanígy: kirúgni sem olyan egyszerű valakit, mert utána el kell tölteni némi időt a megfelelő utánpótlás felkutatásával. De a munkavállalók közül sem megy el senki csak úgy „akárhová” dolgozni, hanem a képesítéseinek, alkatának, természetének, stb. leginkább megfelelő munkát igyekszik felkutatni magának, ami szintén időigényes. A súrlódások számát növeli, hogy az egyes cégek újonnan meghirdetett állásajánlatai hatással vannak a többi cég állásajánlatai betöltési esélyeire. S mivel mindezek a folyamatok egy időben zajlanak, ebből makrogazdasági szinten bizony nem lesz más, mint „súrlódásos” munkanélküliség.

A téma jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni – főleg egyetemünk végzőseinek, akik e jelenségekkel munkapiacra lépésükkor – pl. egy állásbörzén – azonnal szembesülnek is. De a gazdaságpolitika sem mehet el emellett szó nélkül, hiszen a kormányzati intézkedések meghozatalakor számolni kell azzal, hogy azok növelik vagy csökkentik a súrlódásokat. A DMP-modellek jelentőségét éppen alkalmazhatóságuk adja: pl. az Egyesült Királyságban rájöttek, hogy ha 6 hónap munkanélküli segélyezést követően állami programokkal ösztönzik és segítik a munkanélküliek elhelyezkedését, akkor csökken a súrlódásos munkanélküliség. A munkanélküliségi ráta persze így sem lesz nulla a tartósan munkanélküliek miatt, de legalább a munkapiac aktív szereplői gyorsabban rendeződnek párokba.

Vagy itt van másik példaként a házasságok piaca: a megfelelő partner megtalálása rengeteg időbe kerül (s ez így van jól:), s ha már egyszer valakivel „párba rendeződtünk”, vonakodva válunk meg tőle, mert tudjuk, hogy a keresgélést újra kell kezdenünk (hacsak nem éppen az új miatt válunk). E piac súrlódásait mérsékelheti, ha elég jól ismerjük önmagunkat, tudjuk, hogy ki való nekünk és őt hol kell keresni.

Akit megfogott a valóságban (is) jól alkalmazható keresési modellek témája, az olvasgasson sokat ezektől az úriemberektől itt, itt vagy itt.