Forrás: kisi.deu.edu.tr

Ferihegyre tényleg érdemes az indulás előtt kiérni legalább két órával. Épp elértem a gépem, úgy hogy a csomagvizsgálatnál, a tömeg közepéből beengedtek a határőrök (vagy kik). Utólag is elnézést a sok embertől! Majd, egy eléggé megirigyelhető sprint a 31-es kapuhoz, végül egy megismételhetetlen becsúszás a becsekkoló személyzet elé (mindezt laptoptáskával, kabáttal, és egy övvel a kezemben). Zidane se csinálhatta volna jobban 🙂 A hét órakor induló gépre 06:58-kor csekkoltam be. Még jó hogy siettem: „a müncheni reptér nem fogad járatokat, ezért bizonytalan ideig itt várunk” Szép! Végül hétnegyven körül felszálltunk.

Nagyon szép dolgokat láttam felülről: a Duna és a Duna-kanyar felett Vékony fátyolfelhő úszott – úgy nézett ki, mint egy nagy sörsátor fehér teteje. Aztán felismertem a tatai tavakat, látni véltem a várat is. A végig a határig a Dunával párhuzamosan repültünk, majd elveszettem a fonalat az Alpoknál. Nagyon szépen lehetett látni a gleccserek pusztítását. Érkezéskor még mindig nagy volt a köd, csak az óriási villanypóznák, és a fák tetejét lehetett látni. a pilóta ennek ellenére úgy tette le a gépet, hogy nem tudtam eldönteni mikor fogtunk talajt.

München-Izmir: Elég nagy az a müncheni reptér. Belekerült egy kis időbe mire megtaláltam a helyes irányt. Oké, igazából minden egyértelműen ki van táblázva, viszont be kellett mennem egy boltba cukorkát venni, meg egy kis ajándékot. Ez a repülő is késett… kb 20 percet vesztegeltünk a kifutón, bár erre nem nagyon emlékszem, mert elbóbiskoltam (csak másfél órát aludtunk este). A kilátás itt is szép lehetett, sajnos azon az oldalon ültem, ahova telibe sütött a nap, de a szigeteket és a partokat láttam, meg néhány hegygerincet is.

Izmir: Gyors útlevélvizsgálat, csomagfelvétel, még egy kis duty-free shop, majd ki a terminálból. Igazából ami ezután jött az igazán kalandos volt: el kell jutni Kusadasiba. Igazából annyi könnyedség volt a dologban, hogy az előző félévben nálunk nálunk partizó Erasmusosok között akadt kettő is aki Izmirben lakik. Az volt megbeszélve, hogy amikor odaérek, akkor felhívom telefonon Ayteket, aki azóta mióta hazajött, és pont ezen a reptéren dolgozik. Már várt rám. Nagy ölelés, és egyebek. Azt hittem, hogy majd mutat egy buszt amivel el tudok menni az izmiri nagy buszállomásra. A fenéket… Elég kellemes meglepetés volt, amikor azt mondta, hogy igazából azért hívta ide az édesapját, hogy ő vigyen engem beljebb a városba 🙂 természetesen nem beszél a törökön kívül semmilyen másik nyelven. De ez kit érdekel, mikor a legnagyobb probléma meg van oldva. Azért a legnagyobb, mert természetesen vannak taxik, de jóval drágábbak, mint otthon. Elvitt egy olyan helyre, ahol jegyet lehet venni Izmirből Kusadasiba, majd vártunk egy olyan buszra, ami elvisz engem a nagy állomásig (ráadásul ez nem került pénzbe).

A kisbuszon összeismerkedtem egy először turistának kinéző német fazonnal, aki először németül beszélt hozzám, mert látta a táskámon a Müncheni reptér cetlijét. Aztán végigbeszélgettük az utat, immár angolul. (semmi gond, a gépen meg töröknek hittek a stewardessek) Egy nagyon érdekes dologról mesélt nekem: Törökország bájáról… Ez az a dolog amiről később szeretnék még beszélni bővebben, de elöljáróban annyit, hogy inkább semmit 🙂

Ha jól tudom, Izmirben több mint kétmillióan élnek. Igen nagy város. Ezt eléggé megtapasztaltam, mert mikor felszálltam a kisbuszra,akkor 17:10 lehetett, és eléggé szűkösen értem el a hatkor induló járatot. Futni kellett azért az 51-es depóhoz a húsz kilós túrazsákommal, meg a 10-12kilós laptop hátizsákkal.

A busz: Hááát! szinte az összes magyar busztársaság elmehet a fenébe. Itt kiválaszthatod előre, hogy hol szeretnél ülni. Indulás után kézfertőtlenítőt is adnak, majd hoznak ásványvizet is. A buszon összeismerkedtem a mellettem ülő törökkel. Kiderült, hogy épp Oroszországból jött, mert manapság már csak arrafelé lehet jó pénzért eladni a török bőrkabátokat. Nagyon sok jó és hasznos tanáccsal látott el. Például mit kell megkóstolnom, hol és hogyan vannak diákkedvezmények, viszont ha már van diákom azt senkinek se adjam a kezébe. A legérdekesebb ez volt: miért kell eső után rögtön az ephesosi dombokat járni??? (régi érmesorozatokért van, hogy a hülye turisták adnak 1000 eurót is, itthon kb ugyanennyi az összeg csak forintban) 🙂

Végül nemsokkal hét után megérkeztem ide Kusadasiba, 14 óra utazás után. Itt már várt rám Yigit, aki megmutatta gyorsan a kolit, gyors bejelentkezés után ledobáltam a cuccaimat a szobába (meg se néztem milyen a szoba) és rohantam internetezni, hogy mindenkit megnyugtathassak otthon, hogy megérkeztem…