Magyarországon a történelem gyakran ismétli önmagát, ám az ismétlődésből nálunk érdekes módon nem lesz tudás. Mint ahogyan azt Török Gábor politológus, blogger is megjegyzi egy korábbi írásában „…a magyar közélet egyik fontos hiányossága szerintem éppen az, hogy mindig csak ma és néha talán holnap van benne, de soha nincs hely és idő a tegnapnak. Soha nem beszéljük végig a történeteket, nem vonjuk le a következtetéseket, nem jutunk el a tanulságokig…” Sajnos, ez igaz a magyar monetáris politikára is, ahol idén márciusban minden bizonnyal megtörténik az, ami 2005-ben egyszer már megtörtént: a kormányhoz közel álló szakemberek kerülhetnek többségbe az MNB legfőbb döntéshozó testületében, a Monetáris Tanácsban.

Akkor ugyan még nem volt blogom, de ha lett volna, mai fejjel végiggondolva arról a manőverről is írnom kellett volna. Megtette ugyan ezt helyettem az Európai Központi Bank, ahogyan megtette ezt a most tervezett változtatások láttán is, egyértelműen kifejezve a monetáris politikába történő kormányzati beavatkozással szemben tanúsított ellenérzéseit. De ahogy hat évvel ezelőtt, úgy idén is pusztába kiáltott szó maradt az EKB dorgálása – mint ahogy vélhetően ennek a blogbejegyzésnek sem lesz kézzelfogható eredménye.

Mivel nem vagyok politikus, nem tudom, csak sejtem, hogy milyen politikai célokat szolgálhat az MNB-ről szóló törvény gyakori, akár éven belül többszöri módosítgatása. Kellemetlen tény azonban, hogy e módosítások előtt csak akkor történik egyeztetés a törvényhozás és a jegybank vezetése között, ha az MNB éppen aktuális elnökét az éppen regnáló parlamenti többség miniszterelnöke jelölte. Ha megnézzük, az inflációs célkövetés bevezetése (2001. június 12.) óta eddig mindössze kétszer változtattak úgy jelentősen a jegybanktörvényen, hogy abban egyetértett a miniszterelnök és az MNB elnöke is: 2001-ben (Orbán-Járai) és 2007-ben (Gyurcsány-Simor). A többi esetben (2002, 2004, 2010) az MNB-elnökök feje felett átnyúlva, gyakran az EKB kritikájával dacolva történtek a módosítások.

Miért nem jó ez nekünk? Most nem jönnék azzal a brüsszeli-frankfurti mantrával, hogy csorbul a jegybank függetlensége, mert szerintem ez önmagában nem feltétlenül baj. Mint azt jól megfigyelhettük a pénzügyi válság kitörése óta, például az amerikai vagy angol jegybank döntései sem függetlenek az ottani kormányzati szándéktól, amikor a pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzéséről van szó. Egészen „tökösnek” bír látszani válságban egy olyan jegybank, amely szorosan együttműködik a kormányzattal (Fed), ellentétben egy olyannal, amelyik még ekkor is féltve őrzi önállóságát (EKB). A valódi gond esetünkben a gazdaságpolitikai koordináció hiánya. A hivatalos magyar felállás a legtöbb fejlett országét másolja: a jegybank felel a kormány és az MNB közös inflációs céljáért – azaz az árstabilitásért -, miközben a kormány a gazdasági növekedést próbálja elősegíteni. A kormányzat visszatérő kalandjai a jegybanktörvénnyel azt a látszatot keltik, hogy a kormányzatnak nem tetszik ez a felállás. Ennek két oka képzelhető el. Lehet, hogy úgy gondolja, hogy ő jobban ért az infláció letöréséhez. Sajnos azonban a valóság inkább az, hogy a kormányzatot sokkal kevésbé érdekli az infláció, mint a növekedés. Vagy más szóval: az optimálisnál magasabb inflációban – gyengébb árfolyamban – érdekelt. Mindenesetre a kormányzati inflációs maszatolás mindkét esetben növeli az inflációs kockázatokat s így az államadósságra fizetett kamatfelárat, ezért a 90-es évek óta – Zimbabwe-t kivéve – már sehol nem divat.

A kormányzati akarat érvényesülése a jegybank monetáris politikai döntéseiben más súlyos következményekkel is járhat: konfúzzá válhat a piaci szereplőket orientálni hivatott jegybanki kommunikáció. Kutatásaim szerint a 2004-2005-ös időszakban – amikor világossá vált, hogy az ország euró-csatlakozása – a jegybank nagy bánatára – hosszú és bizonytalan időre kitolódik, illetve a kormányfő jelöltjeivel kibővült a Monetáris Tanács, a jegybankelnök kommunikációja folyamatosan ellentmondott a Monetáris Tanács kommunikációjának, illetve a jegybankelnöki nyilatkozatokat követő kamatdöntéseknek. Ez rontotta a döntések előrejelezhetőségét és áttételesen csorbította a jegybank és az általa működtetett inflációs célkövető rezsim hitelességét.

Egyszóval nem éri meg megspórolni az együttműködést.