Megmondom őszintén, amilyen jó szívvel tekintek vissza Közgázos egyetemistaként szerzett élményeimre, olyan gyorsan konstatálom magamban azt is, hogy még egyszer nem szívesen lennék diák. Az indok egy szóban megfogalmazható: vizsgaidőszak. Öt óra alvás, izzadt tenyerek, túlzott mértékű kávé- és szőlőcukor-fogyasztás, magas adrenalinszint-ingadozás, egyszóval tempo accelerando (gyorsulás) jellemzi ezt a másfél hónapot még a legjobb képességű hallgatók számára is. Azonban az utóbbi 7 év, amit a tanári pályán töltöttem, megmutatta nekem, hogy ez nem csak hallgatóként, de tanárként is egy emberpróbáló időszak. Itt aratom le annak a munkának a gyümölcsét, amit a szorgalmi időszakban végeztem. És gépesítés ide vagy oda, az aratás továbbra is kemény meló. Ilyenkor mi oktatók is magasabb sebességbe kapcsolunk: tempo doppio movimento.
Édesapám szerint, akinek példáját követve lettem én is közgazdász, a vizsgaidőszak sikeres abszolválásához hallgatóként elsősorban vizsgarutinra van szükség. Egy elsős arzenáljából persze éppen ez a rutin hiányzik, megszerzéséhez viszont szükség van legalább két-három, az egyetem falai között töltött évre. Tehát egy olyan eszközről van szó, amelynek megszerzéséhez már rendelkeznem kell magával az eszközzel – tipikus tyúk-tojás probléma.
Az ilyen típusú problémákat csak úgy lehet megoldani, ha túllépünk rajtuk. Jelen esetben nem a nem létező vizsgarutinunkból, hanem önmagunkból merítünk erőt. Túllépünk az ősök logikáján és magunkra, a józan eszünkre hallgatunk. Például odafigyelünk a következőkre:
– a kósza híreszteléseket lecsapjuk, mint a taxiórát (nagy létszámú tárgyaknál ez a legkomolyabb veszély, ami a hallgatókra leselkedik), ehelyett figyeljük, hogy mit üzen a Moodle, a Neptun, illetve az oktató;
– megbízható forrásból beszerezzük az előadás-jegyzeteket (nem a fóliákat, hanem az órán írt jegyzeteket);
– legalább egyszer, de lehetőleg kétszer elolvassuk A könyvet;
– minden nap – főleg vizsga előtt – korán ágyba bújunk (egyedül);
– a vizsgán mindig az első megérzésünkre hagyatkozunk, mert az a jó.
Ha ezekre a dolgokra odafigyelünk, lassacskán rájövünk, hogy a vizsgarutin mindig is bennünk volt, csak egy egyetem kellett hozzá, hogy kihozzuk magunkból. Egyszer lehet, hogy még hálásak is leszünk érte.
