SzikszaiSz Archives - Pannon Egyetem - GTK
mobile menu icon
mobile menu icon
facebook icon
instagram icon
youtube icon
spotify icon
uni-pan icon
linkedin icon
webshop icon
switch icon
facebook icon
instagram icon
youtube icon
spotify icon
uni-pan icon
linkedin icon
webshop icon
PE icon

Economic junkfood

Na, most olyat fogok csinálni, amit úriember sohasem szokott. Azt ugyanis, hogy veszem az MNB euró/forint árfolyam idősorát, és megnézem, hogy az eddigi – az euró létezése, azaz 1999 óta regnáló – kormányok alatt hogyan is alakult a közös valuta árfolyama. Hogy miért teszem ezt annak dacára, hogy az árfolyam általában még véletlenül sem követ politikai ciklusokat? Egy kedves ismerősöm azzal hívott félre egy ovis szülinapi házibuli “szünetében”, hogy ő olyan pletykát hallott, miszerint a kormány szándékosan a forint gyengítésére, a gazdaság térdre kényszerítésére törekszik, hogy aztán rá tudja küldeni a gazdaságra a legújabb megszorító csomagot. És hogy mi erről a véleményem. Természetesen nem foglalkoztam volna a felvetéssel öt másodpercnél többet, mielőtt elvetem, ha nem tudom, hogy akivel beszélek, jól menő üzletember, és hasonló pletykákkal tele lehet az utca. Ahogy mondani szokták, az utca a témán hever.

De mégis, megér ez egy blogbejegyzést? Mint tudjuk, a megszorítást azóta – ha nem is teljes mellszélességgel és egyelőre csak annak egy tervezetét, de – anélkül is bevállalta a kormány, hogy vészesen begyengült volna a forint. Szóval a pletyka megszorítást érintő része már történelem, a forintról szóló rész meg, ugye, nettó ökörség. Ennyivel tulajdonképpen el is intézhető a dolog. Mindennek ellenére én azért is elővettem az árfolyam diagramokat, hogy saját szememmel győződjem meg arról, hogy a gonosz politikai árfolyammanókról szóló legendák a mesekönyvekbe valók. Egy blogbejegyzés ugyanis nem csak arra való, hogy a szerzője előadja a saját kis agyszüleményeit a csillagok jelenlegi állásáról, hanem arra is, hogy ravasz húzásokkal elérje a nyájas olvasónál, hogy ő maga kezdjen el gondolkodni az adott témáról. Még következtetéseket sem kell levonni, elég csak elgondolkodni. A többi magától jön.

Tehát, íme az eredmény, amely tartalmazza a teljes 1999 utáni időszak és az egyes kormányok alatt regisztrált árfolyamadatokat, a trendet és az átlagot. Az elemzésnek még viccből sem nevezhető adatsorokból, ha akarja, azért mindenki vonja le a saját következtetését a pártpolitikai hovatartozás függvényében. Én erre nem vagyok hajlandó. Még viccből sem.

Egy dologra azonban felhívom a figyelmet. A teljes időszakot ábrázoló idősoron látható egy törés a 2008 októberi eseményeknek – a válság hazai begyűrűzésének – köszönhetően. Ezt látszik alátámasztani, hogy míg az 2008 októberét megelőző – és 2001 májusától, a forint ingadozási sávjának kiszélesítésétől kezdődő – több mint hétéves időszak árfolyamátlaga 252,54 forint, a 2008 októberétől napjainkig vett periódusé 276,07. A forint tehát egy tartósan gyengébb állapotba került a válságot követően, feltehetően a kockázatvállalási hajlandóság és a globális likviditásbőség csökkenése, s persze az országspecifikus problémák okán.

Teljes

Orbán1

MP

GyF

Orbán2

Kéz a kézben

Magyarországon a történelem gyakran ismétli önmagát, ám az ismétlődésből nálunk érdekes módon nem lesz tudás. Mint ahogyan azt Török Gábor politológus, blogger is megjegyzi egy korábbi írásában “…a magyar közélet egyik fontos hiányossága szerintem éppen az, hogy mindig csak ma és néha talán holnap van benne, de soha nincs hely és idő a tegnapnak. Soha nem beszéljük végig a történeteket, nem vonjuk le a következtetéseket, nem jutunk el a tanulságokig…” Sajnos, ez igaz a magyar monetáris politikára is, ahol idén márciusban minden bizonnyal megtörténik az, ami 2005-ben egyszer már megtörtént: a kormányhoz közel álló szakemberek kerülhetnek többségbe az MNB legfőbb döntéshozó testületében, a Monetáris Tanácsban.

Akkor ugyan még nem volt blogom, de ha lett volna, mai fejjel végiggondolva arról a manőverről is írnom kellett volna. Megtette ugyan ezt helyettem az Európai Központi Bank, ahogyan megtette ezt a most tervezett változtatások láttán is, egyértelműen kifejezve a monetáris politikába történő kormányzati beavatkozással szemben tanúsított ellenérzéseit. De ahogy hat évvel ezelőtt, úgy idén is pusztába kiáltott szó maradt az EKB dorgálása – mint ahogy vélhetően ennek a blogbejegyzésnek sem lesz kézzelfogható eredménye.

Mivel nem vagyok politikus, nem tudom, csak sejtem, hogy milyen politikai célokat szolgálhat az MNB-ről szóló törvény gyakori, akár éven belül többszöri módosítgatása. Kellemetlen tény azonban, hogy e módosítások előtt csak akkor történik egyeztetés a törvényhozás és a jegybank vezetése között, ha az MNB éppen aktuális elnökét az éppen regnáló parlamenti többség miniszterelnöke jelölte. Ha megnézzük, az inflációs célkövetés bevezetése (2001. június 12.) óta eddig mindössze kétszer változtattak úgy jelentősen a jegybanktörvényen, hogy abban egyetértett a miniszterelnök és az MNB elnöke is: 2001-ben (Orbán-Járai) és 2007-ben (Gyurcsány-Simor). A többi esetben (2002, 2004, 2010) az MNB-elnökök feje felett átnyúlva, gyakran az EKB kritikájával dacolva történtek a módosítások.

Miért nem jó ez nekünk? Most nem jönnék azzal a brüsszeli-frankfurti mantrával, hogy csorbul a jegybank függetlensége, mert szerintem ez önmagában nem feltétlenül baj. Mint azt jól megfigyelhettük a pénzügyi válság kitörése óta, például az amerikai vagy angol jegybank döntései sem függetlenek az ottani kormányzati szándéktól, amikor a pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzéséről van szó. Egészen “tökösnek” bír látszani válságban egy olyan jegybank, amely szorosan együttműködik a kormányzattal (Fed), ellentétben egy olyannal, amelyik még ekkor is féltve őrzi önállóságát (EKB). A valódi gond esetünkben a gazdaságpolitikai koordináció hiánya. A hivatalos magyar felállás a legtöbb fejlett országét másolja: a jegybank felel a kormány és az MNB közös inflációs céljáért – azaz az árstabilitásért -, miközben a kormány a gazdasági növekedést próbálja elősegíteni. A kormányzat visszatérő kalandjai a jegybanktörvénnyel azt a látszatot keltik, hogy a kormányzatnak nem tetszik ez a felállás. Ennek két oka képzelhető el. Lehet, hogy úgy gondolja, hogy ő jobban ért az infláció letöréséhez. Sajnos azonban a valóság inkább az, hogy a kormányzatot sokkal kevésbé érdekli az infláció, mint a növekedés. Vagy más szóval: az optimálisnál magasabb inflációban – gyengébb árfolyamban – érdekelt. Mindenesetre a kormányzati inflációs maszatolás mindkét esetben növeli az inflációs kockázatokat s így az államadósságra fizetett kamatfelárat, ezért a 90-es évek óta – Zimbabwe-t kivéve – már sehol nem divat.

A kormányzati akarat érvényesülése a jegybank monetáris politikai döntéseiben más súlyos következményekkel is járhat: konfúzzá válhat a piaci szereplőket orientálni hivatott jegybanki kommunikáció. Kutatásaim szerint a 2004-2005-ös időszakban – amikor világossá vált, hogy az ország euró-csatlakozása – a jegybank nagy bánatára – hosszú és bizonytalan időre kitolódik, illetve a kormányfő jelöltjeivel kibővült a Monetáris Tanács, a jegybankelnök kommunikációja folyamatosan ellentmondott a Monetáris Tanács kommunikációjának, illetve a jegybankelnöki nyilatkozatokat követő kamatdöntéseknek. Ez rontotta a döntések előrejelezhetőségét és áttételesen csorbította a jegybank és az általa működtetett inflációs célkövető rezsim hitelességét.

Egyszóval nem éri meg megspórolni az együttműködést.

Nyugdíjügyek

Parázs vita lángolt fel arról, hogy a kabinet képlékeny nyugdíjtervei tükrében melyik választás a célravezető: a visszalépés az állami nyugdíjrendszer védőszárnyai alá, vagy  a tulajdonunkat képező nyugdíjvagyonhoz való ragaszkodás. Vannak érvek az előbbi és az utóbbi mellett is, de a megszólalók többsége inkább az utóbbiak táborába tartozik. Egyelőre tehát többen gondolják úgy, hogy több nyugdíjuk lesz, ha maradnak a magánnyugdíjpénztárnál.

A döntést nehezíti, hogy hiányoznak a megfelelő információk: mit óhajt tenni az állam a közösbe átvitt megtakarításokkal, hogyan garantálja, hogy a fiatal visszalépők valóban jobban járnak 30 év múlva ahhoz képest, hogyha tovább kamatoztatnák megtakarításukat a magánnyugdíjpénztáraknál vezetett számláikon, továbbra is örökölhetővé teszi-e az állam a megtakarításokat, stb. A közgazdaságtan ugyan a döntés tudománya, ennyire hiányos információk mellett azonban szinte lehetetlen használható következtetésre jutni. Annyit azonban lehet mondani, hogy a visszalépés kockázatosabb, mint a maradás, miközben a lépés várható hozama nem különbözik jelentősen. Tehát: az egyszerű pénzügyi hüvelykujj-szabály szerint a jelenlegi információk alapján nem érdemes visszalépni.

Érdemes azonban azt is megnézni, hogy a világ boldogabbik (?) felén mit gondolnak a “zemberek” általános döntéshozatali képessége, azaz pénzügyi műveltségük és a nyugdíjcélú megtakarításhoz való hozzáállásuk viszonyáról. Gustman, Steinmeier és Tabatabai most megjelent cikkükben azt vizsgálják, hogy a pénzügyi műveltség nagyobb nyugdíjcélú megtakarításhoz vezet-e, vagy sem. Azaz, többet takarítanának-e meg az emberek, ha pénzügyileg műveltebbek volnának és jobban átlátnák a nyugdíjrendszer összefüggéseit?

Válaszuk egy némileg meglepő nem. Szerintük az amerikai adatok azt sugallják, hogy a százalék, hányados, feltőkésítés, stb. fogalmainak mélyebb ismerete nem vezet nagyobb nyugdíj megtakarításhoz. Ehelyett arról van szó, hogy azok, akik tudják, hogy az átlagosnál magasabb nyugdíjat kapnak majd, jobban tájékozódnak a nyugdíjrendszer pénzügyi összefüggéseiről. A nagyobb nyugdíjvagyonnal rendelkezők inkább tisztában vannak a nyugdíjpénztár befektetési politikájával, a korhatárokkal, a nyugdíj várható értékével. Az embereknek tehát nem lesz attól több nyugdíjuk, mert jobban értik a pénzügyi összefüggéseket, a nagyobb nyugdíjvagyon felett rendelkező munkavállalók azonban valóban jobban átlátják a rendszer működését és többet is takarítanak meg nyugdíjas éveikre.

De ha a pénzügyi műveltség és a nyugdíj megtakarítások nagysága között nincs egyenes összefüggés (Magyarországon sem), akkor arra se lehet joggal számítani, hogy egy ilyen visszalépés vs. maradás típusú döntés jobb meghozatalát elő lehet segíteni azzal, hogy teljes körűen tájékoztatják az állampolgárokat a tervezett állami rendszer működéséről, mert az összefüggések ismerete önmagában nem garantálja a jó döntést. Ezek szerint az állampolgárok tájékozottsága se nem oszt, se nem szoroz abban a kérdésben, hogy visszalépnek-e a felosztó-kirovóba, vagy maradnak a magánnyugdíjpénztárban.

Két eset lehetséges tehát. Vagy az, hogy a dolog valahol máshol dől el, pl. az emberek megpróbálják majd valaki másnak elhinni, hogy miért érdemes visszalépni vagy maradni. Ez a más lehet egy politikus, egy gazdasági szakember, egy szomszéd, egy bébiszitter vagy egy takarítónő. A másik lehetőség, hogy a döntés teljesen esetleges lesz. Bizonytalan vagyok abban, hogy melyik a vonzóbb alternatíva.

Mindennapi súrlódások

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia döntése alapján idén három közgazdász <a href=”http://nobelprize.org/nobel_prizes/economics/laureates/2010/”>megosztva kapta</a> az Alfred Nobel emlékére alapított Svéd Jegybank Közgazdaságtudományi Díjat és a vele járó, fejenként 3,33 millió svéd koronát (kb. 100 millió forint). A közgazdászok közül kettő amerikai (<a href=”http://nobelprize.org/nobel_prizes/economics/laureates/2010/diamond.html”>Diamond</a> és <a href=”http://nobelprize.org/nobel_prizes/economics/laureates/2010/mortensen.html”>Mortensen</a>), a harmadik (<a href=”http://nobelprize.org/nobel_prizes/economics/laureates/2010/pissarides.html”>Pissarides</a>) pedig brit-ciprusi állampolgár. Ami összeköti őket, az a – neveik kezdőbetűiből összerakott – DMP-modell család, amelynek alkalmazási területei a munkapiactól kezdve a lakáspiacon keresztül a “házassági piacig” terjednek.
A magyarul általában keresési (párosítási) elméletnek hívott modell család a vegytiszta tankönyvi modellektől eltérően tökéletlen, ún. súrlódásokkal teli piacokban gondolkodik, ahol az egyensúly is másképpen alakul ki, mint a tökéletes piacokon. Ezeken a piacokon nem rengeteg sok arctalan homogén szereplő (eladó és vevő) lép egymással tranzakcióba, hanem heterogén, különböző preferenciákkal rendelkező jogi vagy természetes személy köt egymással decentralizált módon közép- vagy hosszú távra és személyre szóló egyedi szerződést. Egy ilyen szerződés megkötését jól elő kell készíteni, s így időbe kerül az eladók és a vevők egymásra találása. Tipikus példája ennek a munkapiac, ahol egy cégnél meghirdetett adott állásra nem lehet “akárkit”, egy havi munkaórát felvenni, hanem éppen azt kell alkalmazni, aki azt a munkát a legjobban képes elvégezni. Ezt a személyt azonban meg kell találni, ami időbe telik. S ugyanígy: kirúgni sem olyan egyszerű valakit, mert utána el kell tölteni némi időt a megfelelő utánpótlás felkutatásával. De a munkavállalók közül sem megy el senki csak úgy “akárhová” dolgozni, hanem a képesítéseinek, alkatának, természetének, stb. leginkább megfelelő munkát igyekszik felkutatni magának, ami szintén időigényes. A súrlódások számát növeli, hogy az egyes cégek újonnan meghirdetett állásajánlatai hatással vannak a többi cég állásajánlatai betöltési esélyeire. S mivel mindezek a folyamatok egy időben zajlanak, ebből makrogazdasági szinten bizony nem lesz más, mint “súrlódásos” munkanélküliség.
A téma jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni – főleg <a href=”http://www.uni-pannon.hu/”>egyetemünk </a>végzőseinek, akik e jelenségekkel munkapiacra lépésükkor – pl. egy <a href=”http://allasborze.uni-pannon.hu/v2/index.php”>állásbörzén </a>- azonnal szembesülnek is. De a gazdaságpolitika sem mehet el emellett szó nélkül, hiszen a kormányzati intézkedések meghozatalakor számolni kell azzal, hogy azok növelik vagy csökkentik a súrlódásokat. A DMP-modellek jelentőségét éppen alkalmazhatóságuk adja: pl. az Egyesült Királyságban rájöttek, hogy ha 6 hónap munkanélküli segélyezést követően állami programokkal ösztönzik és segítik a munkanélküliek elhelyezkedését, akkor csökken a súrlódásos munkanélküliség. A munkanélküliségi ráta persze így sem lesz nulla a tartósan munkanélküliek miatt, de legalább a munkapiac aktív szereplői gyorsabban rendeződnek párokba.
Vagy itt van másik példaként a házasságok piaca: a megfelelő partner megtalálása rengeteg időbe kerül (s ez így van jól:), s ha már egyszer valakivel “párba rendeződtünk”, vonakodva válunk meg tőle, mert tudjuk, hogy a keresgélést újra kell kezdenünk (hacsak nem éppen az új miatt válunk). E piac súrlódásait mérsékelheti, ha elég jól ismerjük önmagunkat, tudjuk, hogy ki való nekünk és őt hol kell keresni.
Akit megfogott a valóságban (is) jól alkalmazható keresési modellek témája, az olvasgasson sokat ezektől az úriemberektől <a href=”http://econ-www.mit.edu/faculty/pdiamond”>itt,</a> <a href=”http://sites.google.com/site/dalemortensensite/”>itt</a> vagy <a href=”http://personal.lse.ac.uk/pissarid/”>itt</a>.

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia döntése alapján idén három közgazdász megosztva kapta az Alfred Nobel emlékére alapított Svéd Jegybank Közgazdaságtudományi Díjat és a vele járó, fejenként 3,33 millió svéd koronát (kb. 100 millió forint). A közgazdászok közül kettő amerikai (Diamond és Mortensen), a harmadik (Pissarides) pedig brit-ciprusi állampolgár. Ami összeköti őket, az a – neveik kezdőbetűiből összerakott – DMP-modell család, amelynek alkalmazási területei a munkapiactól kezdve a lakáspiacon keresztül a “házassági piacig” terjednek.

A magyarul általában keresési (párosítási) elméletnek hívott modell család a vegytiszta tankönyvi modellektől eltérően tökéletlen, ún. súrlódásokkal teli piacokban gondolkodik, ahol az egyensúly is másképpen alakul ki, mint a tökéletes piacokon. Ezeken a piacokon nem rengeteg sok arctalan homogén zombi lép egymással tranzakcióba, hanem heterogén, különböző preferenciákkal rendelkező jogi vagy természetes személy köt egymással decentralizált módon közép- vagy hosszú távra és személyre szóló egyedi szerződést. Egy ilyen szerződés megkötését jól elő kell készíteni, s így időbe kerül az eladók és a vevők egymásra találása. Tipikus példája ennek a munkapiac, ahol egy cégnél meghirdetett adott állásra nem lehet “akárkit”, egy havi munkaórát felvenni, hanem éppen azt kell alkalmazni, aki azt a munkát a legjobban képes elvégezni. Ezt a személyt azonban meg kell találni, ami időbe telik. S ugyanígy: kirúgni sem olyan egyszerű valakit, mert utána el kell tölteni némi időt a megfelelő utánpótlás felkutatásával. De a munkavállalók közül sem megy el senki csak úgy “akárhová” dolgozni, hanem a képesítéseinek, alkatának, természetének, stb. leginkább megfelelő munkát igyekszik felkutatni magának, ami szintén időigényes. A súrlódások számát növeli, hogy az egyes cégek újonnan meghirdetett állásajánlatai hatással vannak a többi cég állásajánlatai betöltési esélyeire. S mivel mindezek a folyamatok egy időben zajlanak, ebből makrogazdasági szinten bizony nem lesz más, mint “súrlódásos” munkanélküliség.

A téma jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni – főleg egyetemünk végzőseinek, akik e jelenségekkel munkapiacra lépésükkor – pl. egy állásbörzén – azonnal szembesülnek is. De a gazdaságpolitika sem mehet el emellett szó nélkül, hiszen a kormányzati intézkedések meghozatalakor számolni kell azzal, hogy azok növelik vagy csökkentik a súrlódásokat. A DMP-modellek jelentőségét éppen alkalmazhatóságuk adja: pl. az Egyesült Királyságban rájöttek, hogy ha 6 hónap munkanélküli segélyezést követően állami programokkal ösztönzik és segítik a munkanélküliek elhelyezkedését, akkor csökken a súrlódásos munkanélküliség. A munkanélküliségi ráta persze így sem lesz nulla a tartósan munkanélküliek miatt, de legalább a munkapiac aktív szereplői gyorsabban rendeződnek párokba.

Vagy itt van másik példaként a házasságok piaca: a megfelelő partner megtalálása rengeteg időbe kerül (s ez így van jól:), s ha már egyszer valakivel “párba rendeződtünk”, vonakodva válunk meg tőle, mert tudjuk, hogy a keresgélést újra kell kezdenünk (hacsak nem éppen az új miatt válunk). E piac súrlódásait mérsékelheti, ha elég jól ismerjük önmagunkat, tudjuk, hogy ki való nekünk és őt hol kell keresni.

Akit megfogott a valóságban (is) jól alkalmazható keresési modellek témája, az olvasgasson sokat ezektől az úriemberektől itt, itt vagy itt.

Déja vu

A nemzetközi helyzet fokozódik. Szeptember végén az amerikai Képviselőház elsöprő többséggel <a href=”http://politics.nytimes.com/congress/votes/111/house/2/554″>szavazta meg</a> azt az új törvényt, amely lehetővé teszi az Elnök számára, hogy vámot vessen ki egy sor termékre olyan ország esetében, “amelynek valutája legalább 5%-kal alulértékelt”, illetve “jelentős és tartós globális folyó fizetési mérleggel rendelkezik”. Az IMF főnökének <a href=”http://www.telegraph.co.uk/finance/economics/8048996/IMF-chief-Dominique-Strauss-Kahn-warns-global-economic-co-operation-is-falling-apart.html”>nyilatkozata</a> után pedig az amerikai pénzügyminiszter is <a href=”http://www.cbsnews.com/stories/2010/10/09/ap/politics/main6942345.shtml”>világossá tette</a>, hogy az Egyesült Államok minden követ megmozgat a szerinte mesterségesen alacsony árfolyamon tartott kínai fizetőeszköz, a jüan (“népi pénz”) felértékelésére. Tipikus előszele ez egy kereskedelmi háborúnak, láttunk már ilyet, ugye, az 1930-as években. Csak reménykedhetünk, hogy most valódi háború nem lesz belőle.
Már Paul Krugman – azóta Nobel-díjas – amerikai közgazdász 1992-ben megjelent “The Age of Diminishing Expectations – U.S. Economic Policy in the 1990s” könyvében is hosszú oldalakat szentelt az amerikai kereskedelmi hiány problematikájának. Akkor még a GDP egy százalékát sem érte el az importtöbblet, mégis minden amerikai a hiány feléért felelős japánokat okolta a magas amerikai munkanélküliségi rátáért, mondván, hogy a japán import miatt kisebb az amerikai termelés, s így kevesebb a munkahely. Azóta annyi változott, hogy a kereskedelmi hiány meghaladja a GDP három százalékát, a deflációs spirálba és stagnálásba zuhant Japán helyét átvette Kína, s az érvelés is markánsabb politikai, konkrétan antikommunista színezetet öltött. A nem mindig jogosan piacpárti retorikával élő amerikaiak egyre gyakrabban vetik a kínai állampárt funkcionáriusai szemére, hogy Kína egyensúlytalanságot visz a nemzetközi pénzügyi rendszerbe a devizatartalékok felhalmozásával, indokolatlan versenyelőnyhöz juttatja az olcsó hitelekből gazdálkodó saját vállalatait, miközben saját munkásait kizsákmányolja, hiszen azok a megtermelt hazai terméknek csak mindössze egyharmadából részesednek bér formájában, miközben a tőkejövedelmek nagy része a mindenható – és mindent tulajdonló – államhoz vándorol.
Mondanom sem kell, hogy Krugman 1992-es elemzése ma is megállja a helyét. Aki tanult valaha makroökonómiát, az tudja, hogy a kereskedelmi hiány – pontosabban a folyó fizetési mérleg hiánya – nem a gonosz komenista kínai manók konspirációjának, hanem annak következménye, hogy egy nyitott gazdaságban elégtelen a belföldi megtakarítások összege, s a hiányt a külföldi megtakarítások pótolják ki – már ha van ilyen a külföldnek. Történetesen a 2000-es évek éppen pont erről, azaz a globális megtakarítás-bőségről szóltak, amely lehetővé tette például nekünk magyaroknak is a devizában történő eladósodást és az államadósságrátánknak a GDP 80 százalékára tornázását. S egészen véletlenül a külföldi kézben lévő amerikai államkötvények egynegyedét kínaiak, egyötödét meg japánok birtokolják. Akik tehát egyik oldalról gonosz leértékelők, azok másik oldalról túlköltekezésünk nagylelkű finanszírozói. Krugman (is) tehát ennek alapján a belföldi megtakarítások növelését tartja az egyetlen járható útnak a kereskedelmi hiány letörésében, aminek legfőbb eleme természetesen az államháztartás hiányának lehető legkisebbre mérséklése, hogy a csekélyke hazai megtakarítások ne csak államkötvényekben landoljanak, hanem lehetőleg minél több produktív magánberuházás finanszírozására is fussa belőlük. Ja, hogy most a GDP 10 százaléka az amerikai költségvetés kiadástöbblete? Akkor tessék ezt csökkenteni. Ja, hogy most válság van és inkább növelni kellene az állami transzfereket? Akkor viszont ne tessék Kínára mutogatni.
Egyébként az az öröm az ürömben, hogy egyelőre nagyon stabilnak tűnik a status quo. Kínának érdeke, hogy az amerikai állampapírok továbbra is a világ legbiztonságosabb megtakarításai legyenek, ezért nem fog tőlük látványosan megszabadulni, mert azzal a dollárt gyengítené, ami versenyelőnyhöz juttatná az amerikai exportot, aláásná a devizatartalékai értékét és végeredményben káoszba taszítaná az egész világgazdaságot. Az USA meg továbbra is vásárolja a – részben saját vállalatai által Kínában gyártott – kínai exporttermékeket, ezzel ellensúlyozva az állandóan dráguló olajjal importált inflációt, amivel megelőzhető a kamatemelés. A Képviselőház és Geithner utóbbi akciói legjobb esetben is csak politikai cirkusznak tekinthetők.
A kereskedelmi hiány ellen egyébként önmagában a recesszió is jól tud működni. Ilyenkor ugyanis a romló jövőbeli kilátások erőteljes korrekciót okoznak mind a háztartások tartós cikk fogyasztásában, mind a beruházásokban. Ezáltal kevesebb beruházást kell finanszíroznia egy nagyobb belföldi megtakarítás-állománynak, s így mérsékelhető a függés a külföldi tőkétől. Magyarországon bejött, és egyébként a számok alapján az USA is bizakodhat, mert kereskedelmi hiánya dollárértékben 2008 óta csökken.

A nemzetközi helyzet fokozódik. Szeptember végén az amerikai Képviselőház elsöprő többséggel szavazta meg azt az új törvényt, amely lehetővé teszi az Elnök számára, hogy vámot vessen ki egy sor termékre olyan ország esetében, “amelynek valutája legalább 5%-kal alulértékelt”, illetve “jelentős és tartós globális folyó fizetési mérlegtöbblettel rendelkezik”. Az IMF főnökének nyilatkozata után pedig az amerikai pénzügyminiszter is világossá tette, hogy az Egyesült Államok minden követ megmozgat a szerinte mesterségesen alacsony árfolyamon tartott kínai fizetőeszköz, a jüan (“népi pénz”) felértékelésére. Tipikus előszele ez egy kereskedelmi háborúnak, láttunk már ilyet, ugye, az 1930-as években. Csak reménykedhetünk, hogy most valódi háború nem lesz belőle.

Már Paul Krugman – azóta Nobel-díjas – amerikai közgazdász 1992-ben megjelent “The Age of Diminishing Expectations – U.S. Economic Policy in the 1990s” könyvében is hosszú oldalakat szentelt az amerikai kereskedelmi hiány problematikájának. Akkor még a GDP egy százalékát sem érte el az importtöbblet, mégis minden amerikai a hiány feléért felelős japánokat okolta a magas amerikai munkanélküliségi rátáért, mondván, hogy a japán import miatt kisebb az amerikai termelés, s így kevesebb a munkahely. Azóta annyi változott, hogy a kereskedelmi hiány meghaladja a GDP három százalékát, a deflációs spirálba és stagnálásba zuhant Japán helyét átvette Kína, s az érvelés is markánsabb politikai, konkrétan antikommunista színezetet öltött. A nem mindig jogosan piacpárti retorikával élő amerikaiak egyre gyakrabban vetik a kínai állampárt funkcionáriusai szemére, hogy Kína egyensúlytalanságot visz a nemzetközi pénzügyi rendszerbe a devizatartalékok felhalmozásával, indokolatlan versenyelőnyhöz juttatja az olcsó hitelekből gazdálkodó saját vállalatait, miközben saját munkásait kizsákmányolja, hiszen azok a megtermelt hazai terméknek csak mindössze egyharmadából részesednek bér formájában, miközben a tőkejövedelmek nagy része a mindenható – és mindent tulajdonló – államhoz vándorol.

Mondanom sem kell, hogy Krugman 1992-es elemzése ma is megállja a helyét. Aki tanult valaha makroökonómiát, az tudja, hogy a kereskedelmi hiány – pontosabban a folyó fizetési mérleg hiánya – nem a gonosz komenista kínai manók konspirációjának, hanem annak következménye, hogy egy nyitott gazdaságban elégtelen a belföldi megtakarítások összege, s a hiányt a külföldi megtakarítások pótolják ki – már ha van ilyen a külföldnek. Történetesen a 2000-es évek éppen pont erről, azaz a globális megtakarítás-bőségről szóltak, amely lehetővé tette például nekünk magyaroknak is a devizában történő eladósodást és az államadósságrátánknak a GDP 80 százalékára tornázását. S egészen véletlenül a külföldi kézben lévő amerikai államkötvények egynegyedét kínaiak, egyötödét meg japánok birtokolják. Akik tehát egyik oldalról gonosz leértékelők, azok másik oldalról túlköltekezésünk nagylelkű finanszírozói. Krugman (is) tehát ennek alapján a belföldi megtakarítások növelését tartja az egyetlen járható útnak a kereskedelmi hiány letörésében, aminek legfőbb eleme természetesen az államháztartás hiányának lehető legkisebbre mérséklése, hogy a csekélyke hazai megtakarítások ne csak államkötvényekben landoljanak, hanem lehetőleg minél több produktív magánberuházás finanszírozására is fussa belőlük. Ja, hogy most a GDP 10 százaléka az amerikai költségvetés kiadástöbblete? Akkor tessék ezt csökkenteni. Ja, hogy most válság van és inkább növelni kellene az állami transzfereket? Akkor viszont ne tessék Kínára mutogatni.

Öröm az ürömben, hogy egyelőre nagyon stabilnak tűnik a status quo. Kínának érdeke, hogy az amerikai állampapírok továbbra is a világ legbiztonságosabb megtakarításai legyenek, ezért nem fog tőlük látványosan megszabadulni, mert azzal a dollárt gyengítené, ami versenyelőnyhöz juttatná az amerikai exportot, aláásná a devizatartalékai értékét és végeredményben káoszba taszítaná az egész világgazdaságot. Az USA meg továbbra is vásárolja a – részben saját vállalatai által Kínában gyártott – kínai exporttermékeket, ezzel ellensúlyozva az állandóan dráguló olajjal importált inflációt, amivel megelőzhető a kamatemelés. A Képviselőház és Geithner utóbbi akciói legjobb esetben is csak politikai cirkusznak tekinthetők.

A kereskedelmi hiány ellen egyébként önmagában a recesszió is jól tud működni. Ilyenkor ugyanis a romló jövőbeli kilátások erőteljes korrekciót okoznak mind a háztartások tartós cikk fogyasztásában, mind a beruházásokban. Ezáltal kevesebb beruházást kell finanszíroznia egy nagyobb belföldi megtakarítás-állománynak, s így mérsékelhető a függés a külföldi tőkétől. Magyarországon bejött, és a számok alapján az USA is bizakodhat, mert kereskedelmi hiánya dollárértékben 2008 óta csökken.

Reaganomics újratöltve, avagy mit mutat a kristálygömb?

Matolcsy

Kép: hírszerzo.hu

Az elmúlt héten felreppentek az első hírek az új kormány gazdaságpolitikai terveiről. A tervek kiforratlanságára és a hazai sajtó precizitására jellemző, hogy ezeket, pontosabban ezek állítólagos adóemelést tartalmazó elemeit azonnal cáfolta a hír forrása, miközben az adócsökkentésről szóló kormányzati szándékot megerősítette. Továbbra is a sötétben tapogatózunk tehát, mindazonáltal néhány gyertyaláng már pislákolva jelzi a kontúrokat. Lássuk, melyek ezek!

Az eddig kiszivárgott információk azt valószínűsítik, hogy ha nem is forradalom, de stílusos „félfordulat” várható az eljövendő évek gazdaságpolitikájában: adóemelések helyett inkább adócsökkentésekre, s az erősebb helyett inkább egy gyengébb forintra helyeződhet a hangsúly. A Matolcsy György, nemzetgazdasági miniszterjelölt által felvázolt pálya első fele sokakat emlékeztethet a Ronald Reagan egykori amerikai elnök (1980-1988) neve által fémjelzett gazdaságpolitikára, a „Reagonomics”-ra, persze csak akkor, ha sikerül elvonatkoztatni az akkori amerikai csillagháborús költekezés óriási költségvonzatától és az amerikai szövetségi és a magyar nemzeti berendezkedés eltéréseitől. A Reagonomics-nak ugyanis két olyan sarokköve volt, amely az új kormányzati retorikában is tetten érhető. Az egyik – a gazdaságpolitikai – az adók csökkentése révén középtávon meglóduló GDP-növekedés, és az abból remélt állami többletbevétel. (A közgazdaságtanban jártas olvasó számára: ennek elméleti megalapozására leggyakrabban a Laffer-görbét használják, amely az adóterhelés eltérő szintjei mellett adja meg az adóbevétel várható összegét. Az érvelés úgy szól, hogy a túladóztatott gazdaság – s 46 százalékos adóbevétel/GDP arányával ilyen a magyar is – túl van a Laffer-görbe optimális pontján, így az adóráta mérséklésével növelhető az adóbevétel.) A program másik – politikai – sarokköve a középosztály helyzetbe hozása az adócsökkentések révén. Az eddig közzétett elképzelések szerint a magyar Reagonomics elsősorban a munkajövedelmek terhelésének csökkentésén keresztül valósulna meg, amivel – ha minden jól megy – két légy is üthető egy csapásra. Csökkenhet az elsősorban munkajövedelemből élő, és nagy szavazási hajlandóságot mutató középosztály adóterhelése, s még a költségvetés is jól járhat, hiszen a csökkenő adók nyomán idővel (!) emelkedő munkakedv meglódíthatja a gazdaságot, mérsékelve a munkanélküliséget, növelve a jövedelmeket és egyúttal a kormányzat adóbevételeit is. Az sem utolsó szempont, hogy a növekedés ilyetén ösztönzéséhez nincs szükség külföldi tőkére, s így az euró-csatlakozásunk egyik akadályaként számon tartott államháztartási hiány- és adósságrátáink is mérséklődhetnek.

Kép: wikipedia.org

Kép: wikipedia.org

A jó hírek mellett persze itt sorakoznak a kérdőjelek is, hiszen a Reagonomics még az Egyesült Államokban sem működött rendeltetésszerűen. A Reagan-kormány ugyanis a világháború utáni időszak legsúlyosabb költségvetési hiány-romlását és adósság-növekedését produkálta – elsősorban a már említett fegyverkezési gyorsítás miatt – a munkanélküliség felfutása mellett. Másrészt, még ha itthon működne is a recept, az Egyesült Államokkal ellentétben mi egy kis, nyitott gazdaság vagyunk, karnyújtásnyira a mostani rossz hírekben főszerepet játszó mediterrán országok eladósodottsági szintjétől. A jelenlegi tőkepiacon bármilyen rövidtávú és enyhe költségvetési hiányromlás életveszélyes mutatványnak tűnik, amellyel az eddigi eredményeinket kockáztatjuk.

Az árfolyamról szóló elképzelésekben pedig egészen biztosan nem lehet az amerikai tapasztalatokra hagyatkozni. Reagan alatt ugyanis az amerikai jegybank történelmi léptékű infláció-csökkentést hajtott végre a kamatláb 8 százalék fölé emelésével, jelentős dollárerősödéssel kísérve, amelyre azért volt szükség, hogy a közel-keleti, japán és német befektetők továbbra is vegyék az amerikai államkötvényeket. Úgy tűnik, hogy a magyar kormány ennek éppen az ellenkezőjére törekszik: a forint gyengítésével akar lökést adni az exportnak. Ehhez viszont szüksége volna egy, az inflációt jobban elnéző jegybankra is, ez viszont az MNB hitelességét kérdőjelezné meg. S ha a leértékelődés be is következne, felmerül a kérdés, hogy mit szólnának a külföldi befektetők és a másfélmillió hazai devizahiteles a forint árfolyamának újbóli gyengüléséhez. Emellett az árfolyam alakulása, ingadozásának esetleges felerősödése nyilvánvalóan befolyásolhatja az eurózónához történő csatlakozásunk időpontját is, mint ahogyan azt 2003-ban már láthattuk.

Összességében tehát úgy tűnik, hogy izgalmaknak ebben a ciklusban sem leszünk híján. A gazdaságpolitika megtervezésénél azonban mindenképpen érdemes szem előtt tartani, hogy kis, nyitott, és belső feszültségektől sem mentes gazdaságunk továbbra is a háborgó tőkepiacok hullámainak taraján kénytelen egyensúlyozni. Ahogy mondani szokás, navigare necesse est.

A görög dráma – első felvonás

Utoljára 2008-ban, a pénzügyi válság terjedése késztetett megszólalásra annyi neves közgazdászt, mint a most kibontakozó görög dráma. A legtöbben már a tragédiát is megelőlegezik, s a kilenc évvel ezelőtti argentin pezóválsággal látnak erős párhuzamot. 2001-ben ugyanis a valutája árfolyamát a végsőkig az amerikai dollárhoz rögzítő Argentína végül összesen 100 milliárd dollár államadósság kifizetését tagadta meg a külföldi hitelezők felé, s sokan az euró árfolyamát befolyásolni képtelen, de euróban eladósodott Görögország esetében is hasonló végkifejletet vizionálnak.

A szkeptikusoknak igaza van annyiban, hogy május 2.-án a görög kormány szinte lehetetlen feladatra vállalkozott az államadóssága egyharmadát kitevő, 110 milliárd eurós új kölcsönszerződés fejében. Eszerint a tavalyi 13,6-ról 2014-re 3 százalékra viszi le az államháztartás GDP-arányos hiányát, miközben a bruttó hazai termék másfélszeresét kitevő államadósság átütemezésére – értsd, visszafizetési határidejének kitolására – még csak nem is gondol. Mindezt úgy, hogy 2014-ig évente – szerény, 4 százalékos állampapír-kamatot feltételezve – a GDP 6 százalékát fordítja kamatfizetésre. Rövid fejszámolást követően ez annyit jelent, hogy a görög államnak 2014-re a GDP 3 százalékának megfelelő elsődleges – kamatfizetések nélkül értett – többletet (!) kell produkálnia – többnyire recessziós gazdasági környezetben, hogy a kamatfizetés utáni hiánya 3 százalékra csökkenhessen. Erre a bűvészmutatványra még az Európa legalacsonyabb költségvetési hiányával rendelkező és mostanában „bezzeg gyerekként” aposztrofált Magyarország sem volt képes. A görög államcsőd tehát erősen benne van a pakliban. Az elemzők, s a szerző is azonban ennél valószínűbbnek tartja a görög államadósság elkerülhetetlen átütemezését, habár ezt az opciót az IMF-fel és az eurózóna országaival kötött kölcsönszerződés feltételei kifejezetten kizárják.

Magyarország számára több fontos tanulsággal is szolgál a görög eset. Először is meg kell őriznünk a költségvetés rendbetétele terén elért eredményeinket, mert az esetleges felpuhulást az állampapírpiaci befektetők (értsd a görögöket is hitelező külföldi bankok) még a korábbiaknál is kevésbé fogják tolerálni. A költségvetési hiányunk újbóli „elszállása” pedig ismét az egekbe tornászná a mára tolerálható szintekre süllyedt forint kamatlábat. Másodszor, aktív európai résztvevőként támogatnunk kell az euróövezet intézményi reformját, hiszen mi is ide igyekszünk immár tíz éve, s nem szeretnénk a mostanihoz hasonló meglepetésekben részesülni (lásd Szlovákia reakcióját a rá eső 816 millió eurós kölcsön előteremtésére). Bármekkora történelmi tény volt ugyanis az eurózóna 1999-es létrehozása, a monetáris uniót megalkotói kizárólag normális üzletmenetre teremtették. Ezzel nyitva hagytak olyan életbevágó kérdéseket, hogy például ilyen akut helyzetben ki fizeti az össznemzeti pazarláson kapott tagországok megmentésének költségeit.

Az eurózóna reformjának több forgatókönyve létezik, ezek közül nekünk alapvetően az alábbi két, működőképesnek tűnő alternatíva támogatását érdemes megfontolnunk. A rövidtávú és politikailag könnyebb megoldás, amelyet Willem Buiter, a Citigroup vezető közgazdásza vetett fel, az egy 2 000 milliárd eurós Európai Valutaalap felállítása az egyértelmű amerikai befolyás alatt működő IMF mintájára, illetve azt kiváltandó. A valódi, hosszú távú, ám politikailag szinte megoldhatatlannak tűnő alternatíva a monetáris unió egyéb feltételeinek, úgymint a költségvetési politikák összehangolásának és az európai munkaerő-áramlás előtti akadályok teljes lebontásának gyors véghezvitele. Minden egyéb alternatíva – görögök vagy németek kilépése az eurózónából, görög államcsőd – a fentieknél csak rosszabb eredményre vezethet.

Izgatottan várjuk a dráma következő felvonását.

Archívum

powered by wordpress - made by us
Vissza az oldal tetejére.