Megérkeztem. A müezzin keltett ma reggel, utána már csak forgolódtam. Nem hittem volna hogy ennyire megvisel az utazás, de ma egész nap fáradtnak érzem magam. Aztán lehet hogy csak a külföldiül beszélés – a fenéket beszélés, hebegés-habogás- fárasztott le jobban. De elég a kislányos nyavalygásból: ITT VAGYOK!!!
Nehéz az első benyomást leírni (épp megint egy imára szólító recitálást hallani – itt 13:13 van épp)… …egyszerűen pozitív. Bár mi nem az? 🙂 Hiszen egyik nagy álmom volt Törökországba jönni újra. Pláne így egy tanévre, ráadásul most teljesen egyedül vagyok, szobatárs nélkül egy kollégiumban. Egyelőre itt, de a jövő héten keresek egy másik szállást, mert nem túl jó, hogy vissza kell jönni este 11 előtt, semmi vendég, lányok fiúk külön épületben, meg itt nincsenek erasmusosok, bár mindenhol akadnak leendő barátok…
Természetesen el is tévedtem, bolyongtam a városban vagy fél órát, még jó hogy működik a tájékozódási képességem. Igazából Yigittel, a mentoromma l(mert olyan is jár az Erasmusosnak) indultam el azzal a céllal, hogy megmutatja, hol tudok ingyen pénzt felvenni ATM-ből, majd átment városnézésbe a dolog, aztán megmutatta a régi egyetemet, ahová délután el kell mennem. Viszont mondta, hogy neki itt van épp a nagybátyja, és ott kell hogy hagyjon engem az egyetemen. Én meg nagyképűen bevállaltam, hogy simán visszatalálok… Ebből lett az, hogy elindultam azon az úton amerre jöttünk…
… egy-két kisebb kitérő után megtaláltam a helyes irányt (eltévedve is lehet járni az „úton”?:) )
Majd visszamentem a kollégiumból az egyetemre. Természetesen most már megkérdeztem minden utamba eső embert, hogy merre kéne mennem a legrövidebb úton az egyetem régi épületéhez. Eredmény: ahány ember, annyi válasz. Végül egy elég forgalmas helyen egy „Kagylós” benzinkúton segítettek az eligazodásban. Igazából a fél órás út lerövidíthető 10 percesre is. Ez a tanulság. Jó tudni, hogy nem feltétlen kapod a gps-koordinátákat errefelé 🙂 ha azt mondják jobbra, akkor nem biztos hogy arra van a helyes irány, viszont mindenki nagyon készségesen segített abban a tévhitemben tartani, hogy jó a irányba megyek 🙂
Délután: Osmannal, az itteni egyetem Erasmus koordinátorával megtárgyaltunk mindent. Cseréltem órákat, leadtam egyet-kettőt. Megkért, hogy segítsek neki abban, hogyha tudom, akkor vigyem má’ be a három lengyel lányt hozzá, mert nem jelentkeztek nála, pedig itt vannak több, mint két hete. Én tegnap érkeztem és nekem mondja… Holnap reggel viszem őket 🙂 Ennyi. Elintézve.
Gyors e-mailezgetés, majd este találka velük. Végre találkozhatok erasmusos emberekkel…
Este. Találkoztunk a „kéznél” (egy hatalmas kéz alakú szobor az öböl közepén, a parton). Én a délután óta szerzett kollégista baráttal (aki szerintem az egyetlen angolul beszélő ember itt; elvégre angol-francia szakos) mentem. Hakantól, mint a helyi egyetemi sportélet egyetlen alakítójától sok segítséget kaptam. Például hogy tíz perc simán elég ahhoz, hogy a belvárosba érj. Én azt hittem ha beleférek a fél órába, akkor már jó vagyok. A lányok egyik török ismerőse (talán a mentoruk, de ez nem derült ki) szervezett egy kisebb Isten hozott partit. Meséltem nekik az „I can drink more than you because of I’m Hungarian” nevű facebook tömörülésről. Talán megértették 🙂 De majd még kiderül úgyis az előttünk álló napokban… 🙂
